1. Rész - Kezdődik

- Ed Sheeran - fogtunk kezet. - Válthatnánk pár szót?

- Az az Ed Sheeran? - néztem rá nagyra nyílt szemekkel.

- Igen - mosolygott rám a vörös hajú srác.

Persze nem tudtam róla túl sokat, hiszen nem érdeklődök túlzott lelkesedéssel a legújabb brit sztárok iránt. Mégis tudtam róla annyit, hogy zeneszövegeket ír - nem is akár milyeneket -, és emellett énekel. Ismertem néhány számát, énekeltem is őket. A legjobb szerintem az A-Team volt, azt szerettem a legjobban énekelni mind közül.

- Beülünk valahová esetleg? – érdeklődött.

- Menjünk – egyeztem bele.

Adam hazaindult, kivételesen nem tartott velem. Pár perc múlva ismét a Starbucks előtt álltunk. Annyiban változott a helyzet, hogy se tini lányok nem nyüzsögtek itt, sem általam beazonosítatlan személyek. Elfogadtam a kávémeghívást, és míg várakoztunk csend telepedett közénk. Én nem kérdeztem, ő nem szólt.

- Itt is vannak a kávék – helyezte elénk a pincérnő.

- Köszönjük - mosolyogtam fel rá. Nem siettettem, nem vártam el tőle, hogy mindenhová figyeljen egyszerre, értettem, hogy milyen stresszes tud lenni még egy ilyen munka is.

- Szóval, hallottalak énekelni a metrónál. Mióta csinálod?

- Nem túl rég óta, most nyáron kezdtem bele – feleltem.

- Értem. És nem gondoltad meg komolyabban a zenélést? – nézett rám fürkésző tekintettel.

- Hát, gondoltam rá, de nem volt biztos a siker, így maradtam kint – vágtam rá.

- Hm – kezdett hümmögésbe. – És ha én azt mondom neked, hogy ajánlok egy fellépést garantáltan rengeteg ember előtt, ezzel elindítva téged a biztos siker útján? Nem, nem kérdéses a sikered – előzte meg aggályaimat. – Ilyen hanggal csodálom, hogy én vagyok az első, aki rád talált.

- Köszönöm – sütöttem le a szemem elpirulva. Nem szoktam hozzá a bókokhoz, a fiúkkal nem ápolok olyan kapcsolatot, hogy bókolnának, Ad pedig csak néha szól valamit, azt pedig kivédem vagy egy-egy poénnal próbálom elterelni a szót.

- De ez a koncert dolog.. Mit adhatnék elő? És iszonyatosan lámpalázas vagyok – pillantottam feszülten rá.

- Megoldom. Benne vagy? – vigyorgott rám, mire én reflexből visszavigyorogtam.

- Egy próbát megér. Egy feltétellel – tettem fel a kezemet, mielőtt beleéli magát teljesen az örömbe. – Londonban maradunk.

- Alap – bólintott megkönnyebbülve, és elmosolyodott, ami a szemét is elérte így, hogy biztos lehetett a dolgok alakulásában. Egész jól nézett ki, legalábbis jobban, mint amikor komoly tekintettel nézelődik körbe-körbe.

A délután további része tervezgetéssel telt, megbeszéltük, hogy ha nem tetszek nekik, akkor hagyjuk az egészet. Megbeszéltük a próbákat, a találkákat, és a legfontosabb dolgokat.

Később a kórházi ágy mellett a hófehér széken ülve gyűrögettem a fehér takaró szélét, anya kérdéseire meg alig győztem válaszolni, nagyon megörült nekem, és állította, hogy odáig lesznek értem. Legalább ő nem izgult.

- És, milyen koncerten is lépsz fel? – kérdezte.

- Hát, izé.. – húztam el a számat. A nagy örömködésben és lázas tervezésben elfelejtettem ezt az apró, de annál fontosabb információt egyeztetni.

- Nem mondod, hogy nincs meg, hogy kikkel énekelsz? – meredt rám döbbenten. Teljesen átvette a korombeliek beszédstílusát, és szókincsünket is előszeretettel használta, mivel korábban fiatalokkal dolgozott.

- Naa, nem olyan nagy ügy, holnap megkérdezem – húztam el az első szót, hogy megbékítsem.

Az idő gyorsan repült, hamarosan el kényszerültem köszönni anyutól, akivel szinte végig a jövendőbeli karrieremről tárgyaltunk. Legalább a saját állapotáról sikerült egy kis időre elterelnem a figyelmét, és nem mellesleg a sajátomat is.

A tegnapi vacsorámból még maradt, így nem kellett boltba mennem, ezzel lerövidítve tíz percesre az amúgy akár huszonöt perces esti sétámat. A ház elé érve a kulcslyukba helyeztem a kulcsom, és kis szerencsétlenkedés után be is jutottam. Odabent széthajingáltam a cuccaimat – táskát a kinti asztalra, tornacipőt a szobám ajtajához, a szürke kockás ingemet és a rövid koptatott nadrágomat a székre a többi ruhámat pedig a szennyesbe süllyesztettem, és átöltöztem otthonosabb lenge ruhákba.

A ház kicsit volt, de így egyedül ez egyáltalán nem zavart. Belépve egyből a konyhába juthattunk, és az ajtó mellett egy kis asztalka állt. Felette a kis akasztókra kabátokat és pulcsikat aggattam. A kulcsokat is a kis sötétbarna fa asztalon tartottuk, míg anya itthon volt. Az kicsiny asztal mellé bezsúfoltak egy mosogatót és gáztűzhelyt, a szomszédos falnál kicsivel odébb pedig a kicsi hűtő foglalta helyét. Oldalra az ajtók nyíltak, pontosan kettő. Az egyiken a nevem és a Belépni Tilos! felirat szerepelt, a jobb oldali pedig sima fehér volt. Az ajtót követte a jobb oldali falat teljesen elfoglaló konyhaszekrény, ami dugig volt tányérokkal, poharakkal és evőeszközökkel. A tetején és polcain pedig a konyhai eszközök kaptak helyet. A szoba közepén egy kétszemélyes asztalt állítottunk fel, ezzel étkezések helyéül szolgálva.

A szobám egyszerű világos kék fallal rendelkezett. Az ágyam rögtön középen szemben, az oldalán egy éjjeliszekrénnyel. Ezen egy óra és a notebookom állt. Bal oldalon volt a szekrényem, résnyire nyitott ajtókkal. A falnál egy pici íróasztalt borítottak el a könyvek, füzetek és kották. A másik oldalon egy ajtó mellett a gitárállványra tettem a gitárt, és benyitottam az ajtón, ami a fürdőbe vezetett és volt egy másik ajtaja, ami anya szobájával volt közös.

Ez a szoba is kicsit volt, egy zuhanyfülke, egy kézmosó, felette egy tükör, polcok, és egy wc volt az összes berendezése. A falak fehérek voltak, és sötétkék csempe borította alsó részüket egészen a falmagasság közepéig.

A fürdőszobai tükörbe nézve egy vörös hajú kissé elkenődött szemfestékű, csillogó szemű vörös rúzsos lány pillantott vissza rám, amin kissé megilletődtem, mivel én ritkán vagyok ilyen mértékben boldog. Aztán vállamat megrántva tovább vigyorogtam és szó szerint kiestem a konyhába. A lábszáramat fogdosva próbáltam kikeresni a sérülés helyét, amikor is elkezdett üvölteni a Skillet a telefonomból. A Rise volt az, a - mostani - kedvenc számom. Szóval, valaki hívott. Rohantam a táskámért a szobámba, feltúrtam az asztalt, de nem volt sehol. Mire ráébredtem, hogy a kinti asztalon van, teljesen ziláltan rontottam ki érte. Levágódtam a földre, és felkaptam a telefont.

- Halló? – szóltam bele lihegve, miközben a lábszáramon egyre zöldülő foltot fürkésztem.

- Öhm, zavarok? – kaptam a választ.

- Nem, dehogy, csak kissé szétestem. Szó szerint – nevettem el magamat.